Keresztény vagy nemzeti? A közösség-képződés alapelveiről
Annyira megszoktuk a keresztény-nemzeti szóösszetételt, hogy már sokszor el sem gondolkodunk azon, hogy valóan összeférnek-e egymással? Itt csak néhány dologra, tényre, véleményre szeretném felhívni a figyelmet, amik arra utalnak, hogy a szóösszetétel legalábbis problematikus, végső soron pedig antagonisztikus. Miért is? Mert azt, hogy valaki végső soron keresztény vagy nemzeti alapon áll, azt az dönti el, amikor a két elv ellentétbe kerül egymással. Akkor kiderül, hogy melyikhez ragaszkodik az ember. Az az ő igazi hovatartozása. Ha a kereszténységéhez ragaszkodik, ellentétbe fog kerülni a nemzeti elvekkel és fordítva. Márpedig ez kérdés felmerül, méghozzá újra és újra. (Aki látta a Tűzszekerek c. filmet, talán tudja, mire gondolok).
Most nem szeretnék belemenni az ószövetségi példákba (pl. Jeremiást hazaárulónak tartották Babilonnal kapcsolatos álláspontjáért), mert ahhoz bele kellene menni a szövetségi vs. diszpenzacionalista (üdvtörténeti korszakokkal számoló) teológia problémáiba, de az Újszövetség is tartogat elég példát. Jézus „kemény beszédeinek” egy része arra vonatkozott, hogy a családi kötelékek nem léphetnek követői és őközé. Saját népet, akik közé tartozott, sajnálta, de világosan megmondta, hogy attól nem fognak üdvözülni. Vagy nézzük Pál apostol lángoló szeretetét saját népe iránt, amelyen azonban újra és újra túl kellett lépnie, ha hű akart maradni Urához. Vállalata a konfliktusokat és létrejött az Egyház, amely minden emberi tökéletlensége ellenére történetének nagy részében nemzetek feletti (nem internacionalista, hanem szupra-nacionális) tudott maradni. Ez jellemző módon akkor bicsaklott és bicsaklik meg, amikor a felekezeti ellentétek összefonódtak a nemzeti ellentétekkel. A nacionalizmus ugyanis egy új, szekuláris vallás, amely ma ismert formájában a romantika szülötte és a valódi kereszténység felől nézve épp olyan bálványimádás, mint az összes többi. Tillich autonómia – heteronómia – teonómia felosztását használva leginkább a második kategóriába tartozik, és mint ilyen, démoni jellegű, amennyiben a hívő és Isten közé tolakszik, magának követelve az elsőbbséget. Ha tehát valaki valóban (és nem csak formailag, megszokásból, kulturálisan, vagy beleszületettségből eredően) keresztény, ha valóban megtért és újjászületett, az a végső, lelkiismereti kérdésekben nem engedelmeskedhet sem világi hatalomnak, sem nemzeti hovatartozásnak. Számára egyetlen kritérium az lehet, hogy megáll-e valami az Ige mérlegén. (Persze ebben is lehet tévedni, de ezt jobb, ha nem emberi vagy politikai hatalom próbálja eldönteni).
A keresztény ember számára a közösségképző erő a szellemi közösség más emberekkel, akik ugyanannak az elhívásnak a részesei. Itt nincs jelentősége annak, hogy az illető milyen nemzetiségű. (ld. pl. Pál apostol leveleit a galatákhoz vagy az efezusiakhoz). Ugyanez vonatkozik személyek, népek tetteinek megítélésre: abban sem játszhat szerepet, hogy akit megítélünk a „mi kutyánk kölyke” vagy sem. A családi vagy nemzeti érdek érvényesítése a magasabb igazsággal szemben tulajdonképpen mindig meghosszabbított önzés, mert hiszen azért olyan fontosak, mert olyanok, mint én (vagy legalábbis úgy gondolom róluk).
De vizsgáljuk meg a magát nemzetinek mondó látásmód közösség-képző erejét és annak elveit is. Az valóban etnikumra, nyelvre, kultúrára irányul? Bármilyen empirikus vizsgálat kimutathatja, hogy erről szó sincs. A „nemzeti közösség” jóval kisebb az adott nyelvet beszélők, az állampolgárok stb. számánál. Mindig sokan lesznek, akik kimaradnak. Akik nem elég jók. Akiknek a vérük nem elég tiszta. Akik másképp gondolkodnak, mint mi. Akárcsak a sztálini élesedő osztályharc elméletében. Szóval a „nemzet” nem empirikus, megfogható egység, hanem gondolati, nyugodtan mondhatjuk, vallási közösség azok számára, akik ezt maguknak szeretnék kisajátítatni. Nem egy empirikus embercsoportra irányul a szeretet sem, hanem a kiválasztottakra. A többiekre úgy tekintenek, mint átformálandó vagy elűzendő masszára. Legfeljebb alapanyagként jönnek számításba, akiket indoktrinációval, monopolizált oktatással, megfélemlítéssel, átneveléssel stb. alkalmassá lehet tenni arra, hogy szolgálják a magát a nemzet kizárólagos képviselőinek tartó elit érdekeit. Ne hagyjuk magunkat becsapni. Nemcsak a Mammon vonatkozásában igaz a mondás, hogy „nem szolgálhatunk két úrnak”. Dönteni kell, hogy ki is a mi Urunk. Naponta, esetenként döntésre kényszerülünk.
Hangsúlyozom, hogy leírt vélemény (amely, ha egyáltalán elfogadhatónak minősül a posztolásra) személyes meggyőződésemet tükrözi, nem a PKP-ét és nem annyira politikai, mint világnézeti állásfoglalás. Amiért mégis helyénvalónak érzem itteni megjelentetését az, hogy éppen emiatt az idegenkedés miatt nem tudtam soha azonosulni a magyar „történelmi jobboldal” pszeudo-keresztény, de valójában „nemzeti vallású” meggyőződésével, és miért éreztem magam inkább otthon a PKP körül formálódó szellemi légkörben. Persze könnyen lehet, hogy itt is kisebbségben maradok.
Bánhegyi György alias Lexa56
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Lexa56 2014.01.29. 07:30:01
stoppos76 2014.01.29. 09:35:05
Szívesen olvasok értelmes gondolatokat, értelmes emberek tollából. A témához sokat hozzátenni nem tudok, hisz sem keresztény, sem nemzeti nem vagyok.
