Minap jelent meg az interneten is az általam nagyra becsült Csizmadia Ervin egy, eredetileg a HVG-ben közölt cikke (http://www.meltanyossag.hu/content/files/07-04-Essze.pdf), amelyben azt fejtegeti, hogy a jobboldal hagyományosan jobban bízik az emberi-erkölcsi minőségben és többet bíz arra, a baloldal viszont hajlamos többet törődni az intézményrendszerrel és annak működtetésével. Ebben bizonyára sok igazság van, de azért vannak bökkenők. Az erkölcsi minőség választásával szívből egyetértenék, de számomra az erkölcsi minőség és tartás ott kezdődik, hogy

• az ember magától többet követel meg, mint másoktól, vagy, hogy negatívan fogalmazzam meg: magának nem enged meg többet, mint amivel ellenfelét (okkal!) vádolta
• aki hisz valamiben (különösen, ha Istenre hivatkozik), akkor hitből és becsületből tartja magát alapelveihez akkor is, amikor ez neki hátrányos
• nem mondja félévente vagy akár naponta az ellenkezőjének, amit korábban mondott
• nem teszi annak éppen az ellenkezőjét, amit mond
• nem tesz meg mindent az átláthatóság csökkentése érdekében, nem mindent háttérben intéz és titkol el azok elől, akikre tartozik (még jóval nagyobb mértékben, mint azt a „bukott baloldal” tette)
• nem tüntet el archívumokat, hogy legalább dokumentálhatóan rajta ne lehessen kapni a hazugságon
• (Lábjegyzet: János evangéliuma 3,20-21: Mert minden, a ki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek; A ki pedig az igazságot cselekszi, az a világosságra megy, hogy az ő cselekedetei nyilvánvalókká legyenek, hogy Isten szerint való cselekedetek.)

No, hát ilyen jobboldalt még a magyar politikában nem láttam, legfeljebb egyeseket a történelemben, pedig ezt nevezném én értékelvű jobboldaliságnak, és őszinte örömmel üdvözölném. Ha valaki erre azt mondaná, hogy a baloldal sem jobb a Deákné vásznánál, erre az a válaszom, hogy valóban, de ők legalább nem beszélnek állandóan erkölcsi alapelvekről. Ha ez nincs, akkor marad a machiavellizmus (ennek mesteri kivitelezését látom), de annak nem lenne muszáj magas erkölcsi elvekre hivatkoznia, vagy ha ezt teszi, a legkevesebb azt mondani, hogy képmutató. Kicsit olyan ez, hogy a királyság nagyon jó uralmi megoldás, ha erkölcsös ember a király, de szörnyű akkor, ha silány erkölcsi minőségű. Akkor már legyen inkább egy kicsit tesze-tosza demokrácia. És ezzel el is jutottunk az intézményrendszer kérdéséig, hogy azzal tényleg csak a baloldal foglalkozik-e? Hát nem. A hatalommegosztás elve pontosan arról szól (és ez bizony a klasszikus liberális demokrácia), hogy miután magasztos erkölcsi elvek a politikában nem alkalmazhatók (horribile dictu nem is alkalmazandók!) legcélszerűbb a rendszert úgy megalkotni, hogy nehéz legyen egyeduralomhoz jutni. Ez bizony nem baloldali gondolat, vagy legalábbis nem csak velük kapcsolatban jut az ember eszébe. Továbbmegyek: az ember esendősége, bűnössége (pláne a hatalom közelében!) kimondottan biblikus gondolat, ezért annak figyelembevétele a politikai rendszer kiépítésekor inkább illene  a jobboldalhoz. De nem is jobboldalról meg baloldalról van itt szó: a hatalmat mindenáron megragadni akaró kalandorokról vagy korrekt ellenfelekről, álljanak bármelyik oldalon is. Akinek csak a hatalom fontos (mindegy milyen eszközökkel) az addig szóban támogatja a demokrácia eszközeit, amíg a hatalmat meg nem ragadja (hogy senki ne mondhassa, hogy nem törvényesen szerezte meg), utána pedig minden eszközzel lerombolja azokat, hogy ellenfelei ne használhassák fel ugyanazokat az eszközöket, amiket ő használt fel hatalma megszerzéséhez. Erre látunk bővel példát régebbi és mai diktatúrák és fél-diktatúrák, irányított demokráciák és minden hasonló társadalmi rend történetében.

A mai magyar „jobboldal” szereti azzal vádolni a baloldalt, hogy utópiákkal próbálja megerőszakolni a társadalmat és „social engineering”-et végez, de arról hajlamos elfeledkezni, hogy az a társadalom és történelem-kép, amit maga próbál meg ráerőltetni a társadalomra legalább olyan mértékben mesterkélt, kiszínezett, esetenként fabrikált, és mivel a mai népesség nagy többségnek semmit nem jelent, adott esetben pontosan olyan „social engineering”-et követel meg az érvényre juttatása, mint amivel a baloldat vádolják.

Szóval a jobboldali erkölcsi fölény enyhén szólva deficites … mármint a mai magyar empirikus jobboldalé, ami úgy különbözik az ideális „jobbtól”, mint a létező szocializmus különbözött a kommunista utópiától.

 Bánhegyi György

Keresztény vagy nemzeti? A közösség-képződés alapelveiről

Annyira megszoktuk a keresztény-nemzeti szóösszetételt, hogy már sokszor el sem gondolkodunk azon, hogy valóan összeférnek-e egymással? Itt csak néhány dologra, tényre, véleményre szeretném felhívni a figyelmet, amik arra utalnak, hogy a szóösszetétel legalábbis problematikus, végső soron pedig antagonisztikus. Miért is? Mert azt, hogy valaki végső soron keresztény vagy nemzeti alapon áll, azt az dönti el, amikor a két elv ellentétbe kerül egymással. Akkor kiderül, hogy melyikhez ragaszkodik az ember. Az az ő igazi hovatartozása. Ha a kereszténységéhez ragaszkodik, ellentétbe fog kerülni a nemzeti elvekkel és fordítva. Márpedig ez kérdés felmerül, méghozzá újra és újra. (Aki látta a Tűzszekerek c. filmet, talán tudja, mire gondolok).

Most nem szeretnék belemenni az ószövetségi példákba (pl. Jeremiást hazaárulónak tartották Babilonnal kapcsolatos álláspontjáért), mert ahhoz bele kellene menni a szövetségi vs. diszpenzacionalista (üdvtörténeti korszakokkal számoló) teológia problémáiba, de az Újszövetség is tartogat elég példát. Jézus „kemény beszédeinek” egy része arra vonatkozott, hogy a családi kötelékek nem léphetnek követői és őközé. Saját népet, akik közé tartozott, sajnálta, de világosan megmondta, hogy attól nem fognak üdvözülni. Vagy nézzük Pál apostol lángoló szeretetét saját népe iránt, amelyen azonban újra és újra túl kellett lépnie, ha hű akart maradni Urához. Vállalata a konfliktusokat és létrejött az Egyház, amely minden emberi tökéletlensége ellenére történetének nagy részében nemzetek feletti (nem internacionalista, hanem szupra-nacionális) tudott maradni. Ez jellemző módon akkor bicsaklott és bicsaklik meg, amikor a felekezeti ellentétek összefonódtak a nemzeti ellentétekkel. A nacionalizmus ugyanis egy új, szekuláris vallás, amely ma ismert formájában a romantika szülötte és a valódi kereszténység felől nézve épp olyan bálványimádás, mint az összes többi. Tillich autonómia – heteronómia – teonómia felosztását használva leginkább a második kategóriába tartozik, és mint ilyen, démoni jellegű, amennyiben a hívő és Isten közé tolakszik, magának követelve az elsőbbséget. Ha tehát valaki valóban (és nem csak formailag, megszokásból, kulturálisan, vagy beleszületettségből eredően) keresztény, ha valóban megtért és újjászületett, az a végső, lelkiismereti kérdésekben nem engedelmeskedhet sem világi hatalomnak, sem nemzeti hovatartozásnak. Számára egyetlen kritérium az lehet, hogy megáll-e valami az Ige mérlegén. (Persze ebben is lehet tévedni, de ezt jobb, ha nem emberi vagy politikai hatalom próbálja eldönteni).

A keresztény ember számára a közösségképző erő a szellemi közösség más emberekkel, akik ugyanannak az elhívásnak a részesei. Itt nincs jelentősége annak, hogy az illető milyen nemzetiségű. (ld. pl. Pál apostol leveleit a galatákhoz vagy az efezusiakhoz). Ugyanez vonatkozik személyek, népek tetteinek megítélésre: abban sem játszhat szerepet, hogy akit megítélünk a „mi kutyánk kölyke” vagy sem. A családi vagy nemzeti érdek érvényesítése a magasabb igazsággal szemben tulajdonképpen mindig meghosszabbított önzés, mert hiszen azért olyan fontosak, mert olyanok, mint én (vagy legalábbis úgy gondolom róluk).

De vizsgáljuk meg a magát nemzetinek mondó látásmód közösség-képző erejét és annak elveit is. Az valóban etnikumra, nyelvre, kultúrára irányul? Bármilyen empirikus vizsgálat kimutathatja, hogy erről szó sincs. A „nemzeti közösség” jóval kisebb az adott nyelvet beszélők, az állampolgárok stb. számánál. Mindig sokan lesznek, akik kimaradnak. Akik nem elég jók. Akiknek a vérük nem elég tiszta. Akik másképp gondolkodnak, mint mi. Akárcsak a sztálini élesedő osztályharc elméletében. Szóval a „nemzet” nem empirikus, megfogható egység, hanem gondolati, nyugodtan mondhatjuk, vallási közösség azok számára, akik ezt maguknak szeretnék kisajátítatni. Nem egy empirikus embercsoportra irányul a szeretet sem, hanem a kiválasztottakra. A többiekre úgy tekintenek, mint átformálandó vagy elűzendő masszára. Legfeljebb alapanyagként jönnek számításba, akiket indoktrinációval, monopolizált oktatással, megfélemlítéssel, átneveléssel stb. alkalmassá lehet tenni arra, hogy szolgálják a magát a nemzet kizárólagos képviselőinek tartó elit érdekeit. Ne hagyjuk magunkat becsapni. Nemcsak a Mammon vonatkozásában igaz a mondás, hogy „nem szolgálhatunk két úrnak”. Dönteni kell, hogy ki is a mi Urunk. Naponta, esetenként döntésre kényszerülünk.

Hangsúlyozom, hogy leírt vélemény (amely, ha egyáltalán elfogadhatónak minősül a posztolásra) személyes meggyőződésemet tükrözi, nem a PKP-ét és nem annyira politikai, mint világnézeti állásfoglalás. Amiért mégis helyénvalónak érzem itteni megjelentetését az, hogy éppen emiatt az idegenkedés miatt nem tudtam soha azonosulni a magyar „történelmi jobboldal” pszeudo-keresztény, de valójában „nemzeti vallású” meggyőződésével, és miért éreztem magam inkább otthon a PKP körül formálódó szellemi légkörben. Persze könnyen lehet, hogy itt is kisebbségben maradok.

Bánhegyi György alias Lexa56

A „Nyugat alkonya” mint hipotézis, és mint propaganda-jelszó

Oswald Spengler első világháború környékén megjelent, korszakalkotó, és egyben megosztó, vitákat felkavaró művére (legalább is a címére) sokan hivatkoznak manapság – többnyire úgy, hogy a könyvben leírt gondolatok csak nyomokban fordulnak elő a publicisztikákban, vagy még úgy sem (nem esünk szakmai fetisizmusba, mondogatták annak idején marxista propagandista elődeik is). Nem baj, ezt már megszokhattuk minden aktuális pártsajtóban, amely a valóságot nem megismerni szeretné, hanem megváltoztatni, méghozzá nemcsak a jövőre vonatkozóan, hanem visszamenőleg is, lehetőleg a világ teremtéséig.

Jóllehet magától Spenglertől sem állt távol a politizálás és érték-preferenciáinak kinyilvánítása, ahhoz azért túl éles szeme volt, hogy ne lett volna képes a társadalmi folyamatokat (legalább részben) kívülről tekinteni, azt pedig valószínűleg visszautasította volna, hogy tudatos hazugságokat mondjon múltról s jelenről egy politikai értékkör előmozdítása érdekében.

Itt nem is annyira értékelni szeretném a könyvében kifejtett (és számomra nagyon sok vonatkozásban meggyőzőnek, a történelem mechanizmusába nyújtott egyik legmélyebb bepillantásnak minősülő) nézeteit, csak azt szeretném megjegyezni, hogy számára a ciklikus történelem-kép olyan modell volt, ami több kultúrára is ráhúzható, sőt kiválóan felhasználható azok történéseinek megértéséhez. Ezzel a hipotézisével nem állt egyedül, Arnold Toynbee sok tekintetben hozzá hasonló nézeteket fejtett ki, de elég, ha a Sorokin fivérek, Turchin, (Carrol) Quigley vagy akár napjainkban Szmodis Jenő munkásságára hivatkozunk. Toynbee modellje kevésbé determinisztikus, mint Spengleré, és sokáig nem is volt hajlandó elismerni, hogy az európai civilizáció is túl van már saját „megroppanásán”, tehát elkerülhetetlenül egyfajta dezintegráció felé halad. (Igaz, ő azt is hozzátette, hogy ezek a széteső civilizációk egyfajta vallási újjászületésen mennek keresztül, de az már rendszerint egy egészen más, a korábbihoz csak közvetetten kötődő civilizáció lesz). Szmodis a maga tipológiájában statikus és ellentétekre épülve haladó, majd széteső társadalmakat különböztet meg, de a mienket ő is a második csoportba sorolja.

 Mint mondtam, a magam részéről szimpatizálok ezekkel a ciklikus történelem-elméletekkel, tehát egyáltalán nem vagyok optimista Európa jövőjét illetően. A „császárság” korszaka még előttünk van, amit a katona-császárok és egyedül a hatalmat akarók és minden eszközzel megragadók ideje követ, mielőtt az egész visszahullik a káoszba. De ez még századokig elhúzódhat, akárcsak a Római Birodalom vonaglása, amely egészen a végéig komoly civilizációs, katonai, gazdasági hatalmat koncentrált. Spengler arra is felhívja a figyelmet, hogy a mai úgynevezett „jobboldal” által tajtékozva gyűlölt pénz hatalmát a zsarnokok hatalma váltja fel, nem egy kiegyensúlyozott demokrácia. És ha az bekövetkezik, a magunkfajta kisebb nemzeteknek nem sok labdát osztanak. Ami jövő még Európa előtt áll, az egy többé-kevésbé homogén „civilizációs állam” kereteiben képzelhető el, amiről Ankerl is sok cikkében ír (noha őt aligha lehet alulfejlett nemzeti érzéssel és baloldalisággal vádolni). Ezért is tűnik számomra célszerűbbnek annak az európaui demokratikus hagyománynak az őrzése, amelyet a PKP is képvisel (és mivel Magyarországon ilyen nem, vagy alig van, nálunk meghonosítása), mint valamilyenfajta délibábos „keletiesség” hirdetése. Egyébként ezzel is nagyon sokan és sokat élnek vissza: a Kelet különböző kultúrái (mondjuk és India és Kína) között nagyobb különbség lehet, mint ezek bármelyike és az európai talajon felnőtt kultúrák között. Igaz, a slogan-gyártóknak nem céljuk sem a pontos analízis, sem a megkülönböztetés, sem annak kifejtése, hogy ők melyik keleti hagyományokat tartják ápolandónak. Igaz, azt nem a szavakból, hanem a tettekből kell és lehet kitalálni …

Bánhegyi György

a PKP-projekttel hosszú idő óta szimpatizáló polgár

Üdvözöllek a Polgári Konzervatív Párt támogatóinak blogján!

A pártunk bejegyzése várhatóan megtörténik február során, reméljük, a jogerő is meglesz utána záros határidőn belül, úgyhogy -- ha az országgyűlési választásokat le is késsük -- az EU parlamenti választásokra már ringbe léphetünk.

A pártalakulás előzményeit a hafr.blog.hu-n és a www.facebook.com/ezamihazank oldalon elég jól végig lehetett követni, és most eljött az idő, hogy a párt elkezdje működtetni a saját intézményeit, köztük ezt a blogot. Ide várjuk minden támogatónk és kritikusunk színvonalas bejegyzéseit -- először szerkesztői áttekintés után, majd a poszterrel való szorosabb kapcsolat kialakulása esetén önálló felhatalmazással. A témaválasztás teljesen nyitott: minden közéleti vélemény érdekel minket, annál is inkább, mert szeretnénk a párt érdekében és álláspontjában kamatoztatni azt, amit írtok/írsz.

Nem akarom sokat csépelni a szót! Az első bejegyzésünk e beharangozó után holnap már olvasható. Kívánom, hogy élvezeted legyen benne, elgondolkoztasson, és vitára ingereljen. Örülök, ha terjeszted a blog hírét, és várom a hozzájárulásodat. Posztokat az ezamihazank@gmail.com-ra írhatsz, amit átnézés után vagy kiteszünk a nickeddel, vagy megírjuk a fenntartásunkat. Ahogy mondtam, eleinte. De rövidesen számítunk rád állandó szerzőként a közéleti (gazdaságpolitikai, aktuálpolitikai, szociálpolitikai, a kultúrával kapcsolatos stb.) tudásod legjavával.

Szerbusz,

Béndek Péter, a PKP elnöke